Vízumrul

A budapesti amerikai nagykövetséget nagyon sokan túlmisztifikálják, ahová csak tengerészgyalogosok gyűrűjében lehet bejutni, és szinte minimális esélye van annak, hogy megkapja a kérelmező a vízumot, aminek köszönhetően talán beengedik az országba. Mondanom sem kell, rengeteg városi legenda terjeng a követségről, azokról az emberekről, akik döntenek a sorsod felett. Magam is rengeteg történetet hallottam, mielőtt elindultam a Szabadság térre, miszerint a jelentkezők 30%-ának adják csak meg a vízumot, hiába van meg minden papírod, akkor sem 100%, hogy megkapod a pecsétet matricát az útleveledbe, stb. Ez utóbbi mondjuk történetesen igaz, mert az igazi truváj nem az, hogy minden papírod meglegyen (természetesen fontos ez is), hanem az, hogy hogyan tudod magad eladni a konzulnak, aki dönt a sorsod felől. Nem nagyon néznek bele a dokumentumokba, csak ha nagyon muszáj. A 30%-ot nem tudom, ki találta ki, de valószínűleg nem hogy a követségen, de még a Szabadság téren se járt sose. Legjobb tudomásom szerint, olyan 10% körüli az arány most, ilyen mennyiségű magyar állampolgárságú kérelmező nem kapja meg a vízumot az Egyesült Államokba, persze ez nem biztos, de mintha valahol ezt olvastam volna.

Arra is felkészítettek, hogy hiába megyek oda reggel nyolcra, ott leszek egy fél napot legalább, így vittem magammal könyvet, meg vizet, mindent ami kell. Ehhez képest reggel kilenckor jöttem ki a kapun. Alig ültem le a váróteremben, és már szólítottak is az egyes ablakhoz, ahol be kellett nyújtani az útlevelet és az összes dokumentumot, amivel az utazásom szándékának tisztaságát akartam igazolni, valamint azt, hogy van miért hazajönnöm, nem akarok kint maradni. (A bevándorlási törvény ugyebár minden vízumigénylőt automatikusan illegális bevándorlónak tekint.) Miután ez megtörtént, beljebb mentem a hátsó váróterembe, ahol azt vártam, hogy a bankfiókokból ismert ügyfélszámos rendszer kidobja, hogy melyik ablakhoz kell odamennem, volt időm, hogy megfigyeljem kicsit a folyamatot, mivel a nyolcas ablak közelében találtam már csak helyet, ahol a magyar nyelvű interjúk folytak.

A tipikus amerikainak kinéző konzul és a tipikus magyarnak látszó tolmács fogadta a kérelmezőket, és az ott eltöltött fél óra alatt ha jól emlékszem, csupán egy csajnak nem adták meg a vízumot, aki a barátját akarta volna meglátogatni nyáron Amerikában. Ez mind szép és jó, csak éppen a barátja nem teljesen legális úton van kint, ha jól értettem a problémát, és a papírokkal sem volt minden rendben (apuka is elkisérte a leányzót, aki a középiskolájában tanár, úgy gondolták ez egyenlő lehet az iskolalátogatási papírral), így a kisasszony nem fogja tudni megnézni, hol is él a barátja. Bár lehetséges, hogy a srác előbb ér haza, mint a lány, hiszen mivel most kiderült, hogy valami nem stimmel vele, gondolom a nagykövetség odatelefonál az illetékes Immigration Office-ba, hogy „Srácok, ugyan nézzétek már meg ezt a gyereket itten.”

Na de visszatérve a történet eredeti fonalára, hamarosan feltűnt a 130-as szám a kijelzőn, ami a bilétámon is szerepelt, így odaviharzottam a 3-as ablakhoz, ahol már egy szintén tipikus amerikai, jól karbantartott őszhajú nyugdíjas úr várt engem, a papírjaimmal a kezében. Feltett néhány alibi kérdést, de mivel mindent rendben talált szerencsére (még szép, volt meghívólevél az amerikai egyetemtől, iskolalátogatási igazolás, index, támogató levél a pécsi egyetemtől, telekkönyvi kivonatok, mozijegy, strandbelépő…). Valami I-40-es formanyomtatványt keresett, mert azt nem talált, de végül egy kinti egyetemről küldött fax másolata meglágyította a szívét. Az egész tartott maximum 5 percig, nem tovább.

Másnap visszamentem a követségre az útlevelemért, ahol kiderült, hogy fél évre kaptam meg az amerikai vízumot. Előttem és utánam szinte mindenki, aki akkor kapta vissza, 10 éves engedélyt kapott, de ez engem nem érdekelt, úgyis csak egy hónapot akarok kint tölteni. Ha meg majd esetleg megyek majd megint az USA-ba, akkor max. majd megyek még egy kört.