Futás

Olvastam a Futóblogon ma Zsola beszámolóját arról, hogyan fogyott egy év alatt 90 kilót. Jól olvastad, 90-et. Ez már önmagában is tiszteletet érdemel, főleg az akaratereje, amivel én sajnos kevéssé bírok, ezen a téren sem. De most nem is erről akartam írni, hanem Zsola következő mondatairól:

Amikor már odáig jutottam, hogy le tudtam futni egy huzamban 10 percet, akkor elhatároztam, hogy kimegyek a Margit-szigetre és bárhogy is, de körbefutom.

Én voltam a legjobban meglepve, amikor 36 percen belül végére értem a körnek és kellemesen el voltam fáradva, de nem kapkodtam levegő után és életemben először megéreztem azt az eufóriát, ami szerintem ezen a blogon többeknek a legnagyobb élmény a futásban.

Hozzá kell tenni, hogy azért elég komoly sétaprogramokat tolt a futópadon a nagy futás előtt, de még így is hihetetlen ez nekem, saját tapasztalataim alapján. Futkározok már egy ideje, és bár az is igaz, hogy nem olyan intenzitással és akaraterővel, mint ahogy ő leírta, de az egyelőre még álmaimban sem szerepel, hogy lefussam a szigetkört, nemhogy az első kinti futásomra ezt meg is tegyem. Ráadásul 36 perc alatt. Egyszer tudtam egyben lefutni négy kilómétert a Margitszigeten, azt néhány másodperccel 25 percen belül. De aztán levegőt se kaptam a következő tíz percben. Igaz, hogy már csak kevesebb, mint másfél kilómétert kellett volna kibirnom, de egyszerűen nem ment (és mikor legközelebb kimentem néhány nappal később, a felét se bírtam egyhuzamban lefutni, nemhogy annyit, mint legutóbb).

Minden tiszteletem Zsoláé, hogy ezt meg tudta csinálni, én csak reménykedem, hogy valamikor a közeljövőben le bírom futni a szigetkört. Felőlem akár lehet egy óra is, csak sikerüljön.